Torma

Első küzdősport edzésem 1978 szeptemberében történt. A küzdősport azóta az életem szerves része. Mára már ezzel azonosítanak szinte mindenhol. Pedig sok mást is csináltam, ám mégis ez a fő csapás életem vonalán. Minden élethelyzetben minden szituációban a harcművészet szellemiségét érzem magamban szétáradni.

„Ez az út egy véget nem érő hegyre tart” mélységek és magasságok át és megélése vezetett idáig. Vannak dolgok amiket másképp csinálnék, de ezt az utat semmiért sem cserélném el.

Rengeteget versenyeztem 25 év aktívan és azóta is néha-néha kipróbálom magam versenyszituációkban. Veszítettem és nyertem, mint ahogyan a legtöbben. Legfontosabbnak és legnagyobb sikernek mégis azt érzem, hogy még mindig megtalálom a belső motivációmat  a folytatásra és arra, hogy fejlődjek, tanuljak!

Mára a fontossági sorrend, egy „picikét” megváltozott. Bár 1992 óta tartok edzéseket, az utóbbi 10-15 évben lett az oktatás az első a prioritási létrán. Szerencsére mindig vannak tanulni vágyók, így számomra is megvan a megfelelő motiváció.

Mivel én nagyon sokáig és sokat versenyeztem, így tisztában vagyok a versenysport árnyoldalaival is. Pontosan ezek miatt nem szoktam erőltetni a versenyzést. Van olyan tanítványom aki 10 éve jár hozzám, és csupán 2 éve indult az első megmérettetésen.

A versenysport több szimpla bajnokságoknál. Ez egy olyan életforma ami nem is való mindenkinek. Sok áldozattal jár, elsősorban a versenyző részéről, de a közvetlen környezete, családja szintén mellé teszi a saját oldaláról ami szükséges ahhoz, hogy sikerülhessen  a legjobb formát kihozni.

Természetesen büszke vagyok az elért eredményeimre (és ezt már soha senki nem veheti el), de ami még nagyobb büszkeség, hogy vannak olyan tanítványaim, akik követnek!!!

Természetesen a büszkeség mértékét még növeli az is, hogy saját gyermekeim is jönnek utánam és ők is sikereket érnek el a versenyeken. Így a családban már 3 világbajnok van és 1 akinek „csak” 2. Hely jutott!